Fővárosi lakosként nekem nem turista látványosság a vár, számtalanszor jártam már a falai között a Bécsi kapu tértől a Déli rondelláig és vissza. Gyermekkoromban is több alkalommal az iskolával, szüleimmel, de felnőttként is nem egyszer. A régi-régi diáim között megtalálható anyukám képe is az egyik utcában, tőle szokatlan „manöken beállásban”. Egy időben a Fővárosi Városszépítő Egyesület felhívására egyike voltam a sok fotósnak. Oklevelet is kaptam, amelyet Ráday Mihálytól vehettem át. Nyílt napon a levéltárban is megcsodálhattam a kincseket. A Ruszwurm cukrászdában is több finomságot is ehettem. Sajnos a cukorbetegségem miatt ez már tiltott.

Na de foglalkozzam inkább a jelennel. A Moszkva, akarom mondani Széll Kálmán tér felől mentem fel busszal a Bécsi kapu térig. Kellemes az időjárás, pont megfelelő a hőfok, szél sincs. A fényképezést a kapunál kezdtem. Egy ifjú hölgy is. Tudom, tiltott, de utána óvakodtam, persze azért illő módon, nem tolakodva. Le is kaptam hátulról. A képről sajnos lemaradt a háttérben lévő templom tornyának teteje, de nem arra koncentráltam.

Az északi részt, azaz a levéltárat kétszer körbejártam. A Hadtörténeti Intézet és Múzeum néhány éve már nem látogatható, csak kutatóknak elérhető. Nagyon-nagyon-nagyon távol áll tőlem a háború, katonai dolgok. Ennek ellenére párszor jártam benne, de nagyon nem az én világom. Hat évig tördeltem a Haditechnika magazint. Hát nem voltam büszke rá (Az arculatváltás az én munkám volt, azóta minimálisan változott), de az ellenérzéseim ellenére még vállalható volt

A levéltárat nagyon ritkán fotózzák hátulról, én megtettem, megnézheted itt a galériában. A Kapisztrán téren a Hadügyminisztérium épülete is lencsevégre került, az országzászló, és a Mária Magdolna torony is. Fel szerettem volna menni, de fizetős volt. Ez önmagában nem lenne akadály, de ahogy figyeltem a mozgást a lépcsőzés után 2-3 perc tartózkodás után már tereltek lefelé.

A déli irányba futó utcákat oda-vissza végigjártam. A cikkemben is említem a Bástya sétány 77 című dalt. Biztosan be lehetne azonosítani, melyik épület állt ezen a címen (ha egyáltalán volt 77.), ma Tóth Árpád sétány. Itt jött az a spontán ötlet, gondolat, hogy embereket is kellene fotózni, ahol ők a főszereplők, a környezet csak háttér. Meg több részletet is fotóztam, ablakokat, rácsokat például. Tudatosan ilyeneket korábban nem készítettem.

Jamie’s Italian Budapest létezéséről nem is tudtam. A neten azt olvasom róla, hogy a franchise-szerződés alapján működő étterem bezárt, és a hazai cég összes étterme is. Tönkrement, de a mesterszakács számos más étterme is. Nem kutakodom az okok után, de ittjártunkkor úgy láttam működik, és tele van vendégekkel.
Amikor itt kattogtattam egy esküdözni készülő pár és népes vendégserege bukkant fel, és nem sokat törődve az illemmel, folyamatos expóra állítva a gépet, lőttem a fotókat ezerrel.

A déli részen nem sokat mozgok mostanában. Nem szívelem az ott „lakókat”. Egyiket sem. Igyekszem aktuálpolitikától távol tartanom magamat, de kellemetlenül érzem magamat itt. Na meg minden fel van túrva, építkezések, kamu lezárások egyébként sem túl fotogének.

Néhány felvétel azért készült. Egy ide látogató talán nem sajnálja, de az 5000 Ft-ot sokallom a siklóra, ezért a buszhoz ballagtam le, ezzel zárva a napot.