Hol a régi szerelem? Na jó, elismerem, gyenge poén egy cipő kapcsán. Már leírtam, nincs mit tenni. De tényleg, hol van a láb a cipőből? Merre járhat? Volt szerelmes a tulajdonosa? Vagy talán most is az? Miért vált meg a cipőjétől.
Szemmel láthatóan új, még talán soha nem viselték. Lehet, hogy most vette, megpihent a padon, nézegette, talán fel is próbálta. És ottmaradt elárvulva. Az is lehet, hogy egy névtelen jótevő, aki tudatosan tette olyan helyre, ahol könnyen észre lehet venni. A Ferenc körút egyik padja, mely fölé árnyat adó fák borulnak. Vagy szomorkodik, emlékeiben kutat, hol lehet. Talán ez lett volna az első jó lábbelije, és most sehol.
Fura lábbelik a hetvenes, nyolcvanas években
A felvétel elkészülte után komótosan ballagok, és elmélázom. Még egészen kicsi gyerek voltam a hatvanas években. Nem voltunk kifejezetten szegények, de vigyázni kellett a dolgaikra. Volt egy hócipőm. Fehér, patentos, és az utcai cipő fölé kellett felvenni, hogy azt védje. Bő hat évtized távlatából is fáj kicsit, hogy kinevetett a fodrász miatta. Soha nem látott még ilyent, csak kedves és szórakoztató akart lenni. Elképzelhető, de nekem eset jól. Gúnyolódásnak éreztem.
Már teljesen kikopott a divatból a „csótányroppantó”. Hát elég fura volt a 5-10 centi vastag talp, de láttam sokkal vastagabbat is. Akkor volt az a poén a kabaréban (Hofi is elsütötte), hogy nyomorék szegény, mindkét lába rövidebb. A 70-es években nekem is volt, ha nem is pont olyan. Rendes férfi félcipő, csak 2-3 centi vastag talp, és kb. 5-8 centi sarok. És ez inkább férfi divat volt, talán valamelyik nyugati együttes tagjai nyomán terjedt el.
Emlékszik még valaki a „holdjáróra”? Mi itt Pesten a városban flangáltunk benne, de eredeti rendeltetése az volt, hogy a Hüttétől a sípálya végégig abban menjenek, ne a járásra alkalmatlan sícipőben.
Egy száguldó mentő hangja zavart meg egy pillanatra, de el nem térített a lábbelik világától. Harmincon túl kezdtem túrázni. Nem volt semmiféle felszerelésem. Az első bakancsom inkább hasonlított egy mamuszra, mint hegyi cipőre. Ráadásul szakadó hóesésben vezetett az első után. Rövid időn belül rájöttem, hogy normálisat kell vennem. Első próbálkozásnál kidobtak, mert túl sokáig válogattam (önkiszolgálóban, és nem zárás előtt). Nem tudom, hogy akik azokat tervezték, láttak-e már lábat. Aligha. Na, de nyavalygok, végül szaküzletben vettem egy jó bakit. Másfél évtizeden át volt hűséges társaim. Bejártuk együtt az egész országot, de a Magas-Tátrába is levittem.
Na, de mondj már meg valaki, hol van az a láb?